csütörtök, március 24

Egy orvos emlékére...


"Ma nem csak egy szív dobban
Fájdalmasan a múltat idézve.
Ma nem csak egy könnycsepp
Hull a hideg földre.


Ma nem csak egy csokor
Érkezik hozzád,
Hanem sok, sok,
Rengeteg gyertyaláng


Család, Rokonok, Barátok,
Ismerősök mellett
Kollégák, Betegek, Páciensek
Említik mind neved.


Szüleid már veled vannak,
Megpihent a kis család.
De itt maradt sok vérző szív.
Hatalmas űrt hagytál ránk.


Férjed egyedül zombiként bolyong.
Nincs vele már, csak a fájdalom.
Lányaid sírnak, hol lehetsz vajon
Ezen az esős hajnalom…


Mély bánat és magány,
Ami hátramaradt.
Nem pótolhat téged semmi,
Könnyeink hullanak.


Hol a Kópé mama?
Úgy szeretjük, add elő,
Mondja 6 kis hangocska.
 Kisunokák pityognak

Könnyezik mellettem
Édes kicsi Léna.
Oly jó volt a nagymama,
Úgy hiányzik néha.

Két szerető vejed tartja
Lányaidban a lelket.
Ők nyújtanak támaszt
Remegő lábnak, kéznek.

Barátok, ha köszöntenek
Sírodnál állnak.
Egy éve már elmentél,
De nem enyhül a bánat.

Orvosi széked üres,
Betegeid hiába várnak,
Hogy mosolyogj, hogy vizsgálj
Hogy sebüket ellássad.

Kis zöld autód nem jön már,
Nem szállsz ki belőle,
Csillogó szemüveged mögül
Nem kérdezel többet.

Nem írsz már recepteket Vagy adsz szurikat,
Hiányolják a páciensek
Dorgálásaidat.



Születésed napján ők is
Csak sírodhoz mehetnek.
Magányosak ők is,
Mint megannyi gyermek.

Hiányolják ők is
Gondoskodásod.
Mosolyod, szavaid,
Simogató kézfogásod.

Hadd beszéljek most
Mindenki nevében.
Páciens, beteg, család,
Barát perceiben.

Akárhol is vagy,
Álmod legyen csodás!
Nézz le ránk és mosolyogj,
Ahogyan te szoktál.

61. születésnapodon
Mind rád gondolunk.
A világ minden tájáról
Szívünk harangja kondul.

Hald meg a harangokat és
A csengőcskéket.
Boldog születésnapot neked,
Drága Távoli Lélek!!!"

MVZ.




szerda, február 17

Menekült lennék...? II.

Csodálatos, hogy minden ember képes arra, 
hogy gondolkodjon és tanuljon. Ez a Teremtő 
fantasztikus ajándéka, amit nagy örömmel 
kell, hogy műveljünk. Azt szeretném, ha 
mindenki használná elméjét és ne féljen 
ilyent kimondani: 
"Ezt most remekül csináltam!"
 
Caroline Leaf



  
Ha már volt "előtte" bejegyzés, ideje az "utána" bejegyzésnek is. Az előző hasonló témában íródott cikkem tulajdonképpen egy reakció volt egy blogbejegyzésre és egy őszinte baráti aggodalomra. Furcsa, hogy nyilvános reakciót egyiküktől sem kaptam sem a blogban megjegyzésben, sem a Facebook oldalamon. Milyen furcsa az élet, vagy csak az emberek. Naponta olvasok idiótábbnál idiótább blogokat, ráadásul vagy a politikáról szólnak sarkosan, vagy a sztárvilágról, hogy a többi borzalmat már ne is említsem... Mégis akár több száz hozzászólás van alattuk, hol obszcén, hol kedves, hol tudom is én milyen hangnemben. Én csak két-három embertől vártam, hogy vállalja esetleg a véleményét a cikk alatt, de sajnos, nem így lett... Bizonyára megvolt az okuk rá....

Bocsánat, elkalandoztam, hiszen ez nem is lényeges. A lényeg, kedves olvasó, amit Te olvasás közben gondolsz, érzel. Amit belőled kihoznak szavaim, mondataim. És bár örülnék néha pár visszajelzésnek, remélem ettől még olvassátok a cikkeket. Hiszen szívemet lelkemet beletéve, időt ne sajnálva írom őket Nektek.... 

Rá is térnék az aktuális témára, miszerint túl vagyunk a nagy 1600 km-es költözésen. Úgy gondolom, ugyanannyi félelem és kétség volt bennem a remény mellett, mint egykor szüleimben.... Más körülmények, más indok, másik szituáció, de azonos motiváció, aggodalom és hit a jóban, egy jobb életben..... 

Otthon azt éreztem a saját "hazámban", hogy sakk matt. A pedagógus bértábla Magyarországon nevetséges, de az még inkább, hogy a 3 diplomás mérnök férjem egy boltban dekkoljon havi 80.000.-ért. Nagyon szomorú, hogy csak úgy boldogultunk, ha egyikünk legalább 2 állásban dolgozni és egyikünk flexibilis, hiszen a 3 gyerek mint tudjuk csakis egymás után tud megbetegedni és plusz munka nélkül ugyan ki fog rájuk 3 hétig vigyázni??? Szóval miután normál munkahelyen nem elég a bér, jöttek az alternatívák. Igen, van olyan szakma, ahol meg lehet alapozni a jövőjét egy családnak. Igen én is megpróbáltam és sikeresnek gondoltam magam benne. Az emberek mindennapi pénzügyeiben segítő kezet nyújtani és közben a magunkét is egyengetni.... Rengeteget tanultam az MPK-tól minden reklám nélkül!!! Egy cég emberi hozzáállással, lojalitással és felelősséggel a munkatársai iránt. Nagyon hálás vagyok mindenért, amit tőlük tanultam. Igen, nagyon szerettem! Miért nem maradtam? Ugyanazért... Az a munka sem működik, ha nincs segítség. A gyerkőcök, akiket imádunk, időt igényelnek a szüleiktől és ráadásul egy családanya nem eshet be este az ajtón hosszú távon. Megpróbáltuk, nem működött... Pedig nagy reményeket fűztem hozzá... És fűzök ma is a szakmához! Nem tettem le végleg róla, de akkor működhet újra, ha a gyerkőcök picit idősebbek lesznek. És ez nem függ országtól, helytől részemről.

Szóval kaptunk egy lehetőséget és éltünk vele! és bár azt, hogy tényleg jól döntöttünk nem fél év alatt látjuk, de az eddigiekből bátran merem állítani:  "Ezt most remekül csináltam!" Olyan hétköznapi dolgok egyszerűbbek, amire nem is gondoltam. Mitől egyszerűbb??? Nincs túlbonyolítva, mint Magyarországon minden. Azt kapom, amiért fizetek. Legyen egészségügyi ellátás, biztosítás, bankszámla, oktatás és még sorolhatnám.

Ó ha az én Édesanyám, nyugodjék békében,  csak kis ideig ilyen rendelőben dolgozhatott volna! Mint Mo.-n egy magánrendelő. És ez csak egy példa a nagyon sok közül. Ha bejelentkezem egy orvoshoz, folyamatos vizsgálaton veszek részt. Nincs olyan, hogy évekig nem nézek a rendelő felé, aztán mire elmegyek, helyrehozhatatlan az állapotom. A rendelőben, ha beteg vagyok, reggel időpontot kérek és a megbeszélt időpontra megyek. A doktornő csak a vizsgálatokkal és extra kezelésekkel foglalkozik. Vérvétel, széklet, vizelet mintavétel, vérnyomásmérés, injekciók mind a két ápolónő dolga. Nem is találkozunk a doktornővel. És! Minden vizsgálat eredménye másnap megvan legkésőbb! A rendelőben min. 6 vizsgálóhelyiség van, minden témának külön, speciálisan felszerelve. Az előtérben hosszú pult recepcióssal, aki felveszi az adatokat és gépel, adminisztrál. A várakozóknak zárt váróterem játékokkal, hogy senki ne zavarja a munkát. Minden tiszta, rendes és mind a személyzet, mind a páciensek gondosan vigyáznak is rá. 

http://www.mpk.hu/
De ha már itt tartunk, egészségbiztosítás. Mióta várom, hogy otthon is ez legyen. Természetesen kötelező, de van választásom, kinél kötöm. Bizony a pénzügyi tanácsadónk a legjobbat ajánlotta. Nélküle nem is tudom, hogyan döntöttünk volna, De neki ez a dolga. Míg pénzügyeztem, sokan nem hitték el, hogy nem az a lényeg, hogy mennyi a jutalékom, hanem valóban az, hogy úgy legyen jutalékom, hogy a végzettségemnek megfelelően, a lehetőségekhez képest, legjobb tudásommal segítsek az embereknek. Én ezért tanulok, ezért kapom a fizetésemet és ezért dolgozom. De hát a jó magyar ember ezt sem képes felfogni. Nem mindegy, kiben bízol meg természetesen, de ha valaki becsapott, nem biztos, hogy a másik is be fog. Vagy talán ha kifogsz egy rossz mobiltelefont, soha többé nem lesz mobilod??? Ez is elég nehéz egy téma, pedig kis lépésekkel óriásit lehetne otthon változtatni a dolgokon. És ehhez nem kell politikusnak vagy tudósnak lenni. Ezt már eljövetelünk előtt is tudtam, de szikráját sem láttam a változás kezdetének.


Hogy tovább folytassam, itt még senki nem mondta rám, hogy menekült ld. a cikk első része. A szomszédok folyamatosan segíteni akarnak. A közösség nagyon kedves, azonnal teljes értékű család és emberek voltunk. Mi több, rengeteg jó szót kaptunk, hogy milyen szépen neveljük a gyerekeket, hogy dolgosak vagyunk stb. Bizony, itt is van családsegítő szolgálat, de nem úgy mint otthon. Minden lépésünket figyelik, hogy mindenünk meglegyen. Nem a papírozás és a pénz csak a lényeg. Szó szerint gondoskodnak rólunk. Egyelőre annyira tele vannak például az óvodák, hogy nem tudok elmenni dolgozni a picurka miatt. De lemeccselték, hogy addig is minden délután 4 órában egy családi napköziben lehessen a kis hapsi és azt fizeti a település helyettünk. Mondanom sem kell, milyen nagy segítség ez nekünk. És itt jön a képbe a munkaügyi központ. Nem arról szól, hogy kitöltünk egy csomó papírt, aztán 2 hónapig odalökünk egy csontot, utána oldd meg. Túl vagyok az első álláskereső beszélgetésen, ahol felmérik, mit tudok, milyen végzettségem van stb. Most megyek majd a honosítások ügyében fogadóórára egy hölgyhöz. Ő mindamellett, hogy
megnézi, miről van papírom, feltérképezi azokat a képességeket, amiről nincs, de mégis pluszt jelent. Majd felvisz a rendszerbe minden megjegyzéssel együtt, hogy minél hamarabb munkát találjak. (Egyébként már lett volna az elején, csak akkor még nem tudtam, hogy nincs hely az oviban.) A munkaügyi központról még nem beszéltem. Azonkívül, hogy ők regisztrálnak álláskeresőként, folyamatosan ingyenes képzésekkel segíti elő a munkakeresés sikerességét. de nem szakmákat tanít, nem az ő dolga. Megtanít önéletrajzot és motivációs levelet írni, hogyan felelj meg az állásinterjún, hogyan és mire pályázz illetve időnként nyelvtanfolyamot is biztosít. Minden más a településen, az önkormányzaton keresztül történik helyben. Azaz önbizalmat ad, fejleszt és elősegíti, hogy valóban rátaláljak a nekem legmegfelelőbb pozícióra és elmondhassam: "Ezt most remekül csináltam!"

Hogy mi van még? Nagyon sok minden, de talán egyet megemlítek, ami számomra fontos: az iskola, az oktatás. Megtestesíti mindazt, amit a boldog, később sikeres gyerekről és az elhivatott pedagógusról gondolok. A gyerek alig várja a reggelt, hogy mehessen, pedig még a nyelvet sem tudja jól. Tanulni akar, nem akar lemaradni, még betegen sem akar itthon maradni. Élménypedagógia a javából. És mielőtt bárki azt hinné, nem! Nem az oktatás rovására, hanem javára. A tanító nem ül lábalógati 36 órát az iskolában. Délben hazamegy.  Ha végzett, nem fecsérli idejét az iskola épületében és az állam sem a pénzt arra, hogy a
láblógatásért fizessen. a tanító be van jelentve 4-6 órára az óraszámától függően és igen, meg van fizetve és ha nem elég, akkor így belefér egy félállás máshol. Így belefér. Nem kell a saját nyomtatóját, papírját használnia vagy bármit otthonról hoznia. Annyit fénymásol, nyomtat, amennyi szükséges. A tantestület rendszeres értekezletei eredményezik, hogy jó az együttműködés a kollégákkal, a fogadóórák negyedévente pedig a felhőtlen kapcsolatot a szülőkkel. Igen, tud működni! 

De már hallom is, persze, mert el is hiszem, hogy ott minden jobb. Nem! Nem minden természetesen. Itt is lassú a bürokrácia és jó pár dolog nem tetszik, hogyne. De! Ha a mindennapi életvitelemhez nem kell két rét görnyednem a munkától vagy a megaláztatástól, már boldogabb vagyok. A helyzet az, hogy az arány nem ugyanaz. sokkal több a tetszik dolog, mint a nem jó így. Ez az, ami sok honfitársam után engem is elüldözött. És ami még sok embert arra kényszerít, hogy máshol boldoguljon. Miért nem azzal foglalkoznak a magyar vezetők, mindegy milyen oldalról jönnek, hogy elindítsák a változást, hogy maradni akarjunk vagy visszamenni, el se indulni. Nem a lakástámogatás fog otthon tartani. Hiába van házam, ha nincs mit ennem. Ez nem megoldás. És a sok egyéb sem, amit nagy erőlködve felkínálnak. a problémákat egyik javaslatuk sem oldja meg hosszútávon.

Röviden most ennyi, de ha valakit érdekel a téma, vagy valamiről a véleményem, nagyon szívesen folytatom az eszmefuttatást.

Ismét ...

Bocsánat, ha valakit megbántottam vagy megsértettem, de ha más leírhatja a véleményét, talán egy lehetőséget én is kapok. Ígérem, nem írom le még egyszer!





Köszönöm, hogy megtiszteltél az időddel és elolvastad. Véleményedet szívesen elolvasom, nyitott vagyok bármilyen hozzászólásra.
 

hétfő, február 8

Gyöngyök és pillangók

Pályázatra írtam, de örök érvényű gondolatokat gyűjtöttem össze benne, mely sok embernek mentőöv lehet ebben az olykor nem túl vidám világban. :)


Amikor én picike voltam, kis családunk egy időben külön volt. Édesanyám az orosz határ mellett, édesapám Kolozsváron, mi pedig Brassóban Nagyikáéknál. 3 év a földi mennyországban, ahol boldog gyerekek voltunk. Gyermekkorom egyik legszebb időszaka volt. A sok játék és mese mellett leckét kaptam jóságból, hitből, illemből...


Minden este, amikor a zongorán megvetette mamikám az ágyat, odakucorodott mellénk és felolvasott a Pillangó című könyvből, a magyar irodalom legkedvesebb gyermek verseinek gyűjteményéből. Sárga lapjai még most is ontják régi illatukat, melyek felidézik a kedves szavakat. A szavakat, amik csak Nagymamám szájából voltak ilyen dallamosak és kedvesek. Drága Nagyikám, ma is itt cseng hangod a fülemben...
A hang, melynek húrjain minden nap lepkék szálltak. Repültek, ragyogtak és megpihentek apró kezeinkben. Testvérkémmel csüngtünk a szavakon, lestük mikor jön egy újabb pillangó s gurít elénk újabb gyöngyszemet. Gyöngyszemeket, amelyeket kis szívünkben gyűjtöttünk össze és mai napig nagyon vigyáztunk rájuk. Minden gyöngyszem egy-egy útmutató, iránytű, térképfoszlány az élethez, melyet nem könnyű végigjárni, de érdemes. Mi olyan útravalót kaptunk, ami megfizethetetlen. Alapot a jósághoz, a türelemhez, az emberséghez.
És bár a hang már nem szól, a pillangók most is itt szállnak körülöttem. Jönnek, ha bizonytalan vagyok, ha örülök vagy sírok. Mindig megjelennek, üzenetet hoznak és megmutatják, melyik gyöngyszemet vegyem elő kis ládikámból a továbblépéshez. Erőt adnak a kitartáshoz, türelmet a nehéz pillanatokhoz, szeretetet mások iránt… Szállnak, ragyognak és boldogságot hoznak.
Mindenkinek vannak lepkéi és gyöngyei, csak mások. Más a színük, a nagyságuk, más-más hangon szólnak hozzánk. Nem vagyunk egyformák, ahogyan ők sem azok.
Egyediek, mint minden a világunkban, mint minden ember, minden teremtmény, nincs két egyforma. De pont ettől szép, ettől érdekes és különleges ez az egész. Ám csak akkor lelhetjük örömünket ebben a csodában, ha nyitott szívvel járunk. Akkor láthatjuk őket, ha hiszünk a boldogság és a hit erejében. Ha tudjuk értékelni ezeket a parányi gyöngyöket, amelyekkel megajándékoznak minket. Ha nem hagyjuk elgurulni őket. Ha tudjuk becsülni a lélek energiáit, az élet nagyságát, a hit erejét.
De vigyázat! Ezek a kis lepkék nagyon törékenyek, óvni kell őket. Ha a düh, gonoszság, métely forró gyertyája közelébe mennek, bizony megégnek, és nem tudnak többé segíteni. Ha elázik könnyünkben a szárnyuk, egy darabig nem tudnak repülni. Mi rossz gyöngyöt veszünk elő, és ha leesik, eltörik, elgurul, elveszíthetjük az értékes kincset. És nem minden kincs pótolható.
Csodás dolog, hogy bár a legtöbb gyöngyöt gyermekként gyűjtjük, időnként, ha jól figyelünk és megengedjük a lepkéknek, újabb gyöngyszemekkel gazdagítanak felnőttként is. Újabb tudást, erényt, boldogságcseppeket, az élet édes nektárjából. De míg kisgyermekként valaki más vigyázott, hogy jó lepkékre figyeljünk, felnőttként magunknak kell észrevenni a jók között megbújó kártékony lepkéket. Ők nem gyöngyöket hoznak ám, hanem hamis álmokat, rossz gondolatokat. Ezeket nem szabad beengednünk. Megronthatják a már begyűjtött kincseinket is, ha hagyjuk. Az a jó, hogy könnyű őket észrevenni, mert a nyitott szívű ember előtt nem tudnak álcát ölteni és kevesen vannak.
És végül az a legszebb ebben az egészben, hogy ha gondosan vigyázunk gyöngyeinkre, átragyognak testünkön és az emberek látni fogják csillogásukat. Hagynunk kell, hogy lássák mások is a bennünk ragyogó fényt, nem szabad önzőnek lennünk és így a sötétben világíthatunk azoknak is, akik még nem nyitották ki a szívüket és nem tudtak még hasonló kincseket gyűjteni. És tudjátok, ezeket a gyöngyöket csak kölcsön kaptuk. Ha egy pillangó azt súgja, megajándékozhatunk vele másokat. Hiszen a boldogság, az öröm sokkal jobb, ha osztozunk rajta. Az erények, a tudás pedig még értékesebb lesz, ha tovább is tudjuk adni őket. Hiszen a világ nagyszerűsége abban rejlik, hogy nem vagyunk egyedül…
Hálás vagyok a gyöngyökért, melyek megfelelő pillanatban tükörként mutatnak rá hibáimra és erényeimre. Hálás vagyok a pillangókért, akiket küldenek hozzám most is odafentről. A csodás pillanatokért, mikor elkezdtem hallani a lepkék üzenetét. Hálát adok a hangért, aki megtanított hallani és látni, dolgos kezéért, amellyel megsimogatta lelkemet is. És csak remélni merem, hogy mindenkinek van egy dallam az életében, mely ragyogást hoz a szürke, olykor nehéz hétköznapokba.
Vigyázzatok a gyöngyökre és a lepkékre. Nélkülük sötét lenne ez a világ.
Merjetek álmodni, ragyogni, mert az élet rövid!

("Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került! ")

péntek, szeptember 4

Menekült lennék...? I.



"Nem szabad félnünk elmenni, mert mindaz,
ami számít, mindig velünk marad,
még ha nem is akarjuk."

Szerelem, pasta, tenger c. film



Már vártam ezt, tudtam, hogy jönni fog, csak nem tudtam, ki lesz az első, aki megteszi…. Tudtam, hogy az emberek, főleg ha nincsenek a bőrömben, igenis kételkednek a döntésünkben, tele vannak miértekkel a barátok, a rokonok. De nem haragszom ezért, mindössze megpróbálom összefoglalni, talán így kicsit más is megérti majd, miért tesszük meg, hogy költözünk… Egyszóval neki, mint küldőnek is, a blogbejegyzés írójának írójának is és mindenkinek, de legfőképpen Magamnak tartozom azzal, hogy a teljesség igénye nélkül válaszolok az alábbi cikkre, amit nem véletlenül kaptam:



http://gyorgydragoman.com/?p=1343„Az egész életemet meghatározta, hogy el kellett hagynom a hazámat. Pedig csak 700 kilométert tettem meg, viszonylag civilizált körülmények között, úgy, hogy nem kellett nyelvet váltanom, úgy, hogy szeretettel fogadtak, úgy, hogy induláskor azért volt fogalmam arról, hogy hova jövök.

Menekülni, kivándorolni, elmenni súlyos és nehezen gyógyuló trauma.

Mindenkinek azt tanácsolom, álljon meg a szobája közepén, nézzen körül, és próbálja elképzelni, hogy amit lát, azt utoljára látja. Aztán menjen ki a térre, amit városában legjobban szeret, nézzen lassan körül, képzelje el, hogy utoljára van ott, hogy ide vissza soha többet nem jöhet. Próbálja megjegyezni, amit lát, próbája elképzelni, hogy milyen volna elindulni. Azt, hogy mit vinne magával.
Aztán próbálja elképzelni, hogy milyen volna megtenni az első lépést.
Aztán gondoljon arra, hogy még boldog lehet, hogy ő maga döntött.”

#‎menekültvagyok ‪#‎bevándorlóvagyok /http://gyorgydragoman.com/?p=1343/



Felzaklat-e a téma? Igen! Higgadt tudok maradni? Nem! Mielőtt azonban bárki azt hinné, a helyembe tudja képzelni magát és tudja, mit érzek, mit gondolok, mindenképp válaszolnék abban a reményben, hogy senkit nem bántok meg:



"Az egész életemet meghatározta, hogy el kellett hagynom a hazámat."

Igen, nagyon megviselt, pedig csak 9 éves voltam. Áttelepültünk a csodás Erdélyből, ahol idegen voltam, mert magyar vagyok. Ma is összeszorul a szívem. Átjöttünk s nem lett jobb. Még idegenebbnek éreztem magam és érzem mai napig is. Hülye, román menekült voltam, Chauchesku gyereke stb. a szüleimmel és testvéremmel együtt. Nem hitték, hogy nem menekült vagyok, annak ellenére, hogy egy orvos gyermeke voltam, aki családostól jött költöztető kamionnal, azonnali munkába állással. A legrosszabb, hogy mai napig megkérdezik, mikor tanultam meg magyarul... Pedig ők nem sírnak a himnusz alatt, nem törölgetik a szemüket az ünnepségeket végignézve és nem szipognak, ha történelmi filmet látnak... Tisztelet a kevés kivételnek! A szüleim mindent megtettek, hogy jó oktatásban legyen részem, így 13 éves koromtól nem laktam otthon. Kollégiumok, albérletek…. Alig láttam a látástól vakulásig dolgozó Édesanyámat. Mikor átjöttünk, ő megszűnt létezni, mint családanya a munkája miatt. Mondanom sem kell, egy 9 és egy 7 éves gyerek mindezt hogyan éli meg…. Mert én egy csodás helyről, egy békés, boldog gyermekkorból jöttem





„…nem kellett nyelvet váltanom, úgy, hogy szeretettel fogadtak, úgy, hogy induláskor azért volt fogalmam arról, hogy hova jövök….”

Nem, nem fogadtak szeretettel és bár nem kellett nyelvet váltanom, így legalább értettem a sértéseket a Húgommal együtt, amit akár ránk az iskolában, akár a szüleimre szórtak diplomás és nem diplomás emberek és azok gyerekei. Ismét tisztelet a kevés kivételnek!!! És értettem a pletykákat is, amiket a szemembe mosolygó emberek terjesztettek rólunk… És értettem azokat a gyönyörű átkokat is, amelyeket bárhol is vannak, azok a szép magyar állampolgárok szoktak nagy természetességgel használni…. Ezek ugyanazok a kedves emberek voltak, akik az orvos Édesanyámat büntetés nélkül fenyegették életveszélyesen vagy éppen késsel várták, amikor egyedül a sötétben beteghez ment. Mert ő ment…, pedig rég lejárt a munkaideje, csak a lelkiismerete és a szíve sokkal nagyobb volt a félelemnél…



„Menekülni, kivándorolni, elmenni súlyos és nehezen gyógyuló trauma.”

Valóban az… menekülni az. De az EU-n belül máshol munkát vállalni nem az. És vajon látni, hogy a hazámban mi zajlik, nem ugyanakkora trauma-e? Vajon az, hogy a 3 diplomás férjem 20 év tapasztalattal 5 évente 2-szer munkanélküli, a feleség 3 állásban dolgozik, nem trauma? Az, hogy a leírtak ellenére elveszi a bank a házamat, amit két kezem munkájából fizettem, míg tudtam nem trauma? Az, hogy két mindig dolgozó, normális ember odajut, hogy nem tud lassan enni adni a gyerekeinek, nem trauma? Az sem trauma ugye, hogy valamiért engem soha nem segít az állam, mert ha átmeneti zűr van, közlik, hogy nagy a jövedelmünk? Hogy 3 temetésre 2 hónap alatt azért nem kaptam segítséget anyagilag, mert az állam bácsi szerint nem okozott megélhetési gondokat…? Végül is megoldottam, ez igaz, mert ami emlék maradhatott volna, eladtam, hiszen még ma sem lennének eltemetve és veszekedhetek miatta az itt maradt családtagokkal, akiknek ugyanúgy az égből pottyan a pénz minden nap. Mindeközben egy bizonyos réteg soha nem is dolgozott életében és az utódaik sem fognak a jó példát látván, hiszen vígan élnek nélküle is. Ez nem okoz senkinek traumát?





„Mindenkinek azt tanácsolom, álljon meg a szobája közepén, nézzen körül, és próbálja elképzelni, hogy amit lát, azt utoljára látja. Aztán menjen ki a térre, amit városában legjobban szeret, nézzen lassan körül, képzelje el, hogy utoljára van ott, hogy ide vissza soha többet nem jöhet.”

Már megtettem és nem tetszik, amit látok. És igen, ilyen szempontból menekült leszek, hiszen menekülök a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás elől. Én csak remélni merem, hogy utoljára látom majd, amit minden nap. Míg én gyászolok és vért pisilek, hogy valamennyi pénzem legyen, addig városkánk csodásan felújított főterén csoportokban üldögélnek egyesek. Káromkodnak, dohányoznak, isznak, lövik magukat és ha elmegy az ember előttük, nem mer felnézni, nehogy belekössenek. Mert ugye a 60 éves nénit belőve büntetlenül fényes nappal kedvtelésből nálunk el lehet intézni, mikor kijön a templomból. Bizonyára neki sem volt trauma, ugye? Ezt vigyem magammal? Vagy esetleg azt, hogy az utcán nem tudok úgy végigmenni sem egyedül sem a gyermekeimmel, hogy a sok nincs pénzem embertől ne szívjak be legalább egy doboz cigarettányi füstöt és ne menjek el legalább 4-5 részeg mellett már délelőtt? Nem Budapest és elég sok magyar városkára ráillik, hogy sok falut már ne is említsek. Tényleg az idegenérzeten kívül ezt szeretném magammal vinni, megjegyezni és visszaemlékezni???



„Próbálja megjegyezni, amit lát, próbája elképzelni, hogy milyen volna elindulni. Azt, hogy mit vinne magával. Aztán próbálja elképzelni, hogy milyen volna megtenni az első lépést. Aztán gondoljon arra, hogy még boldog lehet, hogy ő maga döntött.”

Igen elképzeltem és örülök, hogy megteszem. Magamnak tartozom ennyivel, a páromnak és a gyermekeimnek, akiknek szeretnék mindent megadni és nem látom azt, hogy ha maradok, Magyarországon pedagógusként hogyan tudnám megvalósítani. Igen, magammal vinném azon kevés barátaimat és kevés élő rokonomat, akik nagyon fontosak nekem. Csak ők fognak hiányozni. Az emberek, akikkel jó együtt lenni, akikben megbízhattam és nagyon fogok mindig is szeretni… 

Könnyes szemmel írom, semmi nem tart vissza attól, hogy igen, külföldre költözzek egy jobb élet reményében, ahogyan hasonlóan gondolkodó társaimat sem. És akinek szégyellnie kellene magát, az nem én és társaim vagyunk, hanem akik módszeresen ezt az állapotot előidézték, akiket nem von felelősségre ezért senki, és akik évek óta felváltva ülnek a trónszékben és nem változik semmi….

Idegen voltam, most is idegen vagyok, és már nem érdekel, ha ott is az leszek. Mert az értékrendem módosult. És csak ez számít, a fontossági sorrend!



Az én filozófiám az: Segíts magadon, az Isten is megsegít. Ő mellettem lesz, bármelyik országba megyek. És az én szülőföldem és hazám is Erdély marad. Ha bárki kérdezné, az volt az én hazám gyermekként, amíg a szegénységben is boldog voltam és a szüleim sem voltak kettéroppantva, meggyötörve még egy fizetés mellett sem. Amikor még ott sem marta a magyar a magyart és az összefogás nagyobb volt minden erőnél.




Bocsánat, ha valakit megbántottam vagy megsértettem, de ha más leírhatja a véleményét, talán egy lehetőséget én is kapok. Ígérem, nem írom le még egyszer!



Köszönöm, hogy megtiszteltél az időddel és elolvastad. Véleményedet szívesen elolvasom, nyitott vagyok bármilyen hozzászólásra.



Biggie

kedd, augusztus 18

Pótolhatatlan kincsek


https://www.facebook.com/photo.php?fbid=1024338840921453&set=gm.1656383267910801&type=1&theater"Bajban mutatkozik meg,
hogy ki jó barát, hisz jó
 körülmények közt van barát elég."

Euripidész


Ott leszek melletted én, mindig, meglásd!
Egy igaz testvér, az hű marad egy életen át,
a tejben, a vajban, a trében, a bajban,
emlékezz rá!

L. L. Junior



Kedves Pillangók!


A Lélekpillangó barátai - beszélgető csoportban augusztus 16-án, azaz két nappal ezelőtt, egy nagyon elkeseredett posztom volt. (A képre kattintva elolvasható és csatlakozni is érdemes, ha még nem vagy benne.) Tényleg segítségre volt szükségem, mert kimerültem és úgy éreztem, nem feltétlenül tudom megoldani egyedül a bennem feltorlódott gondokat. Rengeteg tanáccsal, üzenettel, történettel támogattátok törékeny lelkemet az elmúlt két napban. Most még jobban örülök, hogy a Ti segítségeteket kértem, amikor elbizonytalanodtam magamban és azokban, akiket szeretek. Az a sok elfogulatlan gondolat és pozitív energia bizony elért hozzám. Felnyitottátok a szemem és ezért nagyon hálás vagyok. És ha ez nem lenne elég, valamiért máshonnan is kaptam ma megerősítést. Én úgy érzem, Édesanyám nagyon vigyáz rám és tegnap kaptam tőle odafentről egy nyaklevest. 

Miért? Mert annyira kiborultam, hogy nem láttam a fától az erdőt. Már a hozzászólások is arra vezettek, hogy nem jól látom a dolgokat, de tegnap olyan történt, amit nem gondoltam még reggel. Már a megjegyzések, a más szemszögből elhangzó hasonló történetek is azt mesélték, hogy nem jól gondolom, nem igaz, amit leírtam, csak erőm fogytán mindenkire haragszom, még arra is, akire nem kellene. Aki pedig kétszínű és manipulált kihasználva gyengeségemet, még meg is sajnáltam, nem hogy észrevettem volna. A gyász és keserűség szül olyan kígyókat, amelyeket nem tudunk észrevenni, mert a szeretet leple eltakarja. Nem akart ő az lenni, de már késő. Engedett a csábításnak és az átváltozás megtörtént. Már nem is tudja, hogy azzá vált.

Miért fontos ez? Minek írom le? Mert példa. Lesz, akinek pozitív, lesz akinek negatív, ám mindenképpen példa. De még micsoda példa! Én Istenhívő ember vagyok, és nem hiszek a véletlenekben. Most nem voltam templomban, mert össze voltam törve és a 3 pupákból 2 még aludt. Nem volt szívem felkelteni őket, mert a meleg miatt rettentő későn aludtak el. Az elmúlt hét vasárnapján voltam és tudtam, hogy üzenetet kaptam, de akkor még nem tudtam, mire vélni, nem értettem teljesen. Az igeszakasz Márk evangéliumának 3. veséből szólt.

Márk 3:31-35 Jézus igazi rokonai

31 Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt.

32 Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: "Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!"

33 De ő így válaszolt nekik: "Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?"

34 És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: "Íme, az én anyám és az én

testvéreim.35 Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám."




Tiszteletes asszony csodásan kifejtette a lényeget. Nem az a családunk feltétlenül, aki vér szerinti rokonunk. Hanem az, aki feltétel nélkül szeret és hisz bennünk minden körülmények közözött. Természetesen elsősorban Jézusról szól ez, de tágabb értelemben rólunk. Hiszen ahogyan mondta is, nem mindenki kap akkora áldást, hogy gyermeke születhessen vagy testvére legyen. Akkor akit azzá fogad, az nem ugyanaz, csak azért, mert nem vér szerinti. Hányszor láttam már szépen, szeretettel gondozott fogadott gyermeket és hányszor láttam már földre tiport saját utódot. Hány testvér nem beszél évekig egymással és itt kezdődik a mai napom lényege. Hány barát több néha, mint egy testvér? És hányszor kerül kígyó a testvérek közé is?

Most jöttem csak rá, hogy az én hitem rendült meg, de a Testvérem és az Igaz Barátok feltétel nélküli szeretete nem csappant. Én tévedtem. A kígyó mérge elvette látásom és megingatott minden hitemben. Tegnap mégis mellettem volt, aki szeret. Mellettem volt lélekben az én mindig féltett távol levő Kishúgom. A közeli és távol levő barátaim minden szavukkal és tettükkel a segítségemre siettek, aggódtak és velem voltak szívvel, lélekkel. Mi ez, ha nem az én családom?

Mi a fontos ebből az egészből? Vajon az a barát, aki mellettem állt órák hosszat késő este a szakadó esőben és fuvarozott, miközben a családja mellett lett volna a helye? Vagy az a barát, aki tanácsokkal látott el messziről, hogy jól dönthessek? Vagy esetleg a testvér, aki nagyon távolról támogatott és vigasztalt végig, annak ellenére, hogy összevesztünk? Netán az idős hölgy, aki már ágyban volt, mikor a segítségét kértem már késő este, de azonnal jött és kérés, elvárás nélkül vigyázott a gyermekeimre?

NEM! A lényeg az, hogy nem szabadna meginognia hitünknek sem barátainkban, sem szeretteinkben, sem önmagunkban csak azért, mert elfáradunk, mert nagy a kísértés, hogy keserűségünket, kimerültségünket kitöltsük valakin. Az igazgyöngy sohasem lesz hamis. Csak mi kételkedünk, gyarló emberek folyton... Őrizzétek meg mindig az igaz barátaitokat, családtagjaitokat, akikben megbíztok, mert ezek a kincsek nem pótolhatóak!

Bízom benne, hogy az életem most már jóra fordul. Igyekszem gyöngyöket gyűjteni és nem kígyókat melengetni, megtanultam a leckét! És abban is bízom, jó példa ez másnak is és ezzel a bejegyzéssel meghálálhatom a számomra fontos embereknek, amit értem tettek. Köszönöm, hogy vagytok nekem!



"A szívem mélyén elhervadt már minden virág
De megtanultam, mit jelent egy igazán jó barát
Ha bajban vagyok, elég az, ha rá gondolhatok
Hisz nélküle már nem lehetnék az, ki most vagyok."

Halász Judit